Családi kilátó

Hetek óta nem lépte át a küszöböt... A kulcs ezüstösen csillogott a bejárati ajtó zárjában, a vékony karikák egymáshoz láncolva lógtak, mozdulatlanul. Egy fordítás lenne, majd egy erősebb nyomás lefelé, és az az ajtó máris kitárulna. Szinte hallotta a fátyolos csörrenést, ahogy a hideg fémek egymáshoz csapódnak, pedig nem ment az ajtó közelébe. Néha kinyitotta az ablakot, résnyire. Nem kitárta, mint régen, hanem éppen csak egy keskeny nyílást hagyott, hogy bejöjjön némi friss levegő. Ha kintről lépne be, biztosan azonnal érezné a megfáradt levegőt. Az első szippantás elnehezítené a tüdejét, eltompítaná az agyát, de mostanra mindez már nem számít, megszokta. Tulajdonképpen megvolt mindene. Enni, inni, fürdeni, sőt még mozogni is tudott volna. Ott volt minden a nappaliban: futópad, szobakerékpár. Mégsem evett… és nem is mozgott. Vizet ivott, mert szerette azt a hűsítő érzést, ahogy a szájából áthalad a torkán a folyadék, majd végigfut a nyelőcsövén.

Beköszöntött a tavasz, a fák rügyet fakasztottak, majd színes virágba borultak. A madarak hangos, vidám csiripelés közepette, hordták a szalmát és a gallyakat, saraztak, tapasztottak, szőttek, fontak, a fészekrakáson munkálkodtak. A fák hívogatóan kínálgatták lombkoronájukat, versenyezve, kinek jut több költő madárpár. Csak a fenyőfa állt szomorúan, mert élénk zöld ruhája ellenére, egyetlen madár sem választotta otthonául. Irigykedve nézte az öreg tölgyet, aki a legtöbb fészekkel büszkélkedhetett, a kis szárnyasok szinte veszekedtek, hogy kinek jut még hely ágai között.

Kovács Ármin rendőr főtörzsőrmester gyakran hangoztatta, hogy egyszer közreadja memoárját. Ilyenkor büszkén kidüllesztette földgömbön vasalt pólóját, megpaskolta serényen meginduló pocakját, és agyában vadul pörögtek az általa megoldott ügyek. Kovács Ármin rendőr főtörzsőrmester azonban tudta, hogy ezt valójában soha sem teheti meg, hiszen a szolgálati titok átvághatatlan gordiuszi csomóként kötötte. Így hát egyértelmű, hogy Kovács Ármin, nem Kovács Ármin, ámbár főtörzs, méghozzá nem máshol, mint Szamárbödögén, azon a Szamárbödögén, ahol nyaranta többségbe kerülnek a turisták, történetünk idején a német turisták.

Zolit egy nyári táborban ismertem meg, amikor 9-10 éves lehetett. A tábortűz körül ültünk, ki fatuskón, ki a gyepen, vagy egy pulóveren. Néztük a pattogó szikrákat, ahogy majdnem az égig értek. A tűzkörön kívül a sötét fekete lepelként ölelt át bennünket.

Szofi áthelyezte súlypontját a másik lábára, sarkán égett a bőr, egyre biztosabb volt benne, hogy a magas sarkútól vízhólyag nőtt rajta, és az mostanra ki is fakadt. Ellenállhatatlan késztetést érzett arra hogy benyúljon selyemblúza alá, és tíz körömmel vakarja végig testét, emellett mindennél jobban vágyott egy hűsítő zuhanyra. Szerette volna lemosni magáról azt a mérhetetlen közönyt, amit a körülötte lévő kicsípett affekta nőszemélyek és sznob pasik arcán látott.

Százszor elmondta már a diákszövetkezetben, hogy ne közvetítsék ki hostess munkára, de mintha meg se hallották volna, Tivadar mindig újabbnál újabb pogácsaőrzős munkával rukkolt elő.