Beköszöntött a tavasz, a fák rügyet fakasztottak, majd színes virágba borultak. A madarak hangos, vidám csiripelés közepette, hordták a szalmát és a gallyakat, saraztak, tapasztottak, szőttek, fontak, a fészekrakáson munkálkodtak. A fák hívogatóan kínálgatták lombkoronájukat, versenyezve, kinek jut több költő madárpár. Csak a fenyőfa állt szomorúan, mert élénk zöld ruhája ellenére, egyetlen madár sem választotta otthonául. Irigykedve nézte az öreg tölgyet, aki a legtöbb fészekkel büszkélkedhetett, a kis szárnyasok szinte veszekedtek, hogy kinek jut még hely ágai között.
Amikor a kismadarak előbújtak a tojásokból, a fák dicsekedtek egymásnak, hogy ki hány fiókának nyújt hajlékot. Persze az öreg tölggyel nem lehetett versenyre kelni, hiszen burjánzó koronájában majdnem száz fióka csicsergett. A fenyőfa bánatosan hallgatott, ágai között egyetlen szalmaszál sem volt.
Az egyik nyírfa ki is nevette a fenyőt. Nagyon büszke volt magára, mert fiatal kora ellenére sok madár fészkelt rajta.
-
- Hé, Tüske böki! Neked egy fióka sem jutott? - kérdezte kacagva.
A fenyőfa nem válaszolt, csak szomorkodott tovább.
-
- Ne aggódj! - Mondta egy napon az öreg tölgy. - Eljön majd a te időd is. Jövőre majd a te ágaid között is kel csiripelő madárka.
Talán csak vigasztalni próbálta a fenyőt, vagy tényleg hitt abban, amit mondott, nem tudni.
Eljött az ősz. A fák pompás színes lombkoronát öltöttek. Először a szelídgesztenye, a mogyoró és a makk hagyta el az ágakat, aztán leveleik is hullani kezdtek. A fák csupasz karjaikat az ég felé meresztve várták a hideg telet. A madárkák melegebb éghajlatot keresetek maguknak, elhagyták fészkeiket, továbbrepültek. Az ősz vége felé egyre csendesebb lett az erdő.
Egy napon azonban csivitelés hallatszott, egy kis keresztcsőrű pintypárost sodort arra a hirtelen feltámadó szél. Csodák csodájára a madárkák a fenyőfán kerestek menedéket. Berepültek az egyik sűrűn benőtt ágra, a fenyő pedig igyekezett biztonságban tartani őket. A kismadarak olyan jól érezték magukat, hogy a közelgő hideg ellenére sem hagyták el a fenyőt, hanem még fészket is raktak.
Abban az évben, ahogy máskor is, minden fa elveszítette lombját, ágaik kopaszon meredtek az ég felé, kivéve egyet. A fenyőfa egész télen megtartotta tűleveleit, biztonságos otthont nyújtva a pintycsaládnak. Annyira örült későn érkező lakóinak, hogy egész télen óvta őket. Ha fújt a szél, összecsukta ágait, hogy a hideg ne érje a kis fészket, ha hullott a hó betakarta őket. A kis pintyek a behavazott ágak mélyén költötték ki tojásaikat.
A madárkáknak ennivalóban sem volt hiányuk, hiszen a fenyőn növő tobozok bőséges eledellel szolgáltak nekik. Csőrükkel kipattintották a fenyőmagvakat, és jóízűen megették. Mire eljött a tavasz, a fenyőfa is büszkélkedhetett, hiszen ő volt az egyetlen, akinek ágai között télen is költöttek tojást, és neveltek fiókát.
Már nem irigykedett társaira, hiszen neki is megvoltak a saját kis lakói. Vidám szívvel nézte a kirepülő pintyfiókákat, és nagyon büszke volt rájuk.
A fenyőfa azóta sem hullajtja le ősszel a leveleit, a kis keresztcsőrű pintyek pedig máig hűséges lakói maradtak a fenyveseknek.
Írta: Kaveczki Andi