Ha szerelmesnek lenni azt jelenti, hogy vágysz a közelségére, áhítod az érintését, hogy megérinthesd, vagy csak jól esik ránézni, rezzenéstelen tekintettel elmerülni benne, akkor én – immáron 9 éve - szerelmes vagyok. A mai napig emlékszem a sorsdöntő találkozásra. Enyhe januári tél volt, hasamban az akkor még pár hetes magzatommal, útra keltem a zamárdi dombokon, majd a kilátó felé vettem az irányt. Ekkor éreztem először, hogy szeretem ezt a vidéket, nem csak úgy, hogy kedvelem, hanem szerelemmel, leheletfinom, igaz és tiszta szerelemmel. Csak szívtam magamba a friss, néha csípős levegőt, amely átjárta egész testemet, és végtelen nyugalom töltött el. Nem ismertem még minden zugot és ösvényt, de mégis mágnesként vonzott a felfedezésre váró vidék.
Néhány perce még kedvenc kis utamat róttam, a friss őszi levegőtől áthűlt kezem még nem melegedett át, de ha megkérnél, menjek el veled a Zamárdi Kilátóba most, akkor szó nélkül húznám a cipőmet, és elkísérnélek.
Elsőként elvezetnélek a Szamárkőhöz, megmutatnám, hogy a mellette lévő aszfaltos út felett már összeérnek a fák. Amikor a délutáni nap átvilágít rajta, olyan, mintha az alagút végén megjelenő fény hívogatná a megpihenni vágyó lelkeket.
De ne menjünk még a fénybe, nézzük meg a Szamárkövet. Ezt a két misztikus sziklatömböt a Kiserdő rejtekén. Élvezzük azt a sima, mégis kezet bizsergető érintést. Története és a róla szóló legendák egészen a régmúltba visznek.
Ha a szeretet padjára is leültünk már, akkor tudhatjuk, hogy akik ezen a padon együtt ültek, mindig szeretni fogják egymást.
Habár a fákon túl még csak egy köves parkoló vár, mellette térkép, mégis érzem, hogy ez itt más világ. Magam mögött hagyom a gondokat, ketten vagyunk: a természet és én, hiszen alig néhány lépés után már bekukucskálhatok a keskeny kis útra, amely felfelé visz a Kilátóhoz. Nekem már nem meredek ez a kaptató, pedig elsőre úgy tűnik, viszont olyan szűk, hogy ha autó jön, a gyalogosnak félre kell állnia. Én pedig csak megyek felfelé, néha megállok, hogy visszapillantsak. Csodálom a ma éppen azúrszínű tavat, amely néhány hét múlva valószínűleg már alig látszik ki a ködből.
Szóval csak megyek felfelé, és szeretem, ahogy ismerem a fákat, tudom, hogy melyik bozótból mikor, milyen lepke lebegteti szárnyát. Aztán, ha a lábam mellett megzörren az avar, odébb ugrok, még éppen látom a riadtan menekülő kis gyík zöldeskék testét.
Legjobban kora ősszel és tavasszal szeretem, mert olyankor hiszem, hogy csak az enyém.
Ha felérek a Kilátóhoz, már nem szaladok fel a lépcsőn. Inkább körbejárok, megnézem a Rákóczi követ, megcsodálom, újra és újra elolvasom a rajta lévő kis írást, amelynek szövegét már betéve tudom. Szemügyre veszem az újabb alkotást, a kőszívet. Aztán csak felcaplatok azon a lépcsőn, hogy elmerüljek a túlpartban is. Innen minden látszik: a benyúló szántódi révvel szemközti Tihany, Badacsony, sőt még a Hegyes-tű is. Ha a naplementét is megvárjuk, akkor Füred fényei varázsolnak el, amely úgy világítanak az éjszakában, mint megannyi szentjánosbogár.
Minden nap látnom kell, hogy megnyugvást találjak. Ha erre jársz, ne csak egy szelfie erejéig maradj. Tedd el a telefont máskorra, és a szívedben vidd haza a Zamárdi Kilátót.