Családi kilátó

„Tőlem csak az fél, akinek van félnivalója” – mondta a minap egy ismerősöm, amikor viccesen ugrattuk egymást. Most, hogy ráérek elmélkedni, rájöttem: hiszen csak az nem fél, akinek nincs mit elveszítenie. Szülőnek lenni jó dolog, tán a legcsodálatosabb a világon, és mégis, nem hiszem, hogy lenne ember a földön, akinek több aggodalma lenne, mint egy anyának.

Hányszor halljuk, hogy az óvoda megkezdése gyermeknek és szülőnek egyaránt nehéz. Jobbára azonban a gyerekről esik szó, hogyan élje túl, hogyan legyen az elválás nehézségektől mentes… Persze, hiszen szegény nem tudja elmondani, mit érez, csak azt látja, hogy otthagyják, idegenek között… A szülők ellenben már felnőtt emberek, tudják előre, hogy eljön majd az idő, amikor el kell engedniük csemetéiket. Az évek során megtanulták érzelmeiket kordában tartani, indulataikat kezelni. Megtanulták – tudják… Egy ideig, aztán történik valami, talán egészen apró dolog, és borul minden.

Annyian és annyiszor írták már le anyai/szülői érzéseiket, mindegyik más, és mégis ugyanaz. Amikor megszületik a csöppség, akkor szívesen világgá kürtölnénk, életének minden apró momentumról beszámolnánk, hogy szépen alszik, hogy bújik a foga, hogy ma sokat nevetett, vagy éppen sírt. Hiszen létezésének ténye is egy csoda. A mi világunk ebben az időszakban csakis róla/róluk szól. Mindannyiunk ugyanazt éljük meg, mindezt úgy, hogy közben azt hisszük, hogy ez csak a sajátunk, más ezzel másképpen van, talán könnyebben, vagy éppen nehezebben. Aztán ahogy telnek a napok, majd az évek, már olyannyira az életünk részévé válnak, hogy nem csodálkozunk rá mindenre, ami vele, a gyermekünkkel kapcsolatos, mégis vannak meghatározó momentumok, amelyek máskor talán apróságnak tűnnek, egy legyintéssel elintézhető semmiségnek, de abban a pillanatban, amikor megéljük, mérföldkőnek számít.

Legszebb öröm a káröröm – szokták mondani. Leginkább azért, mert úgy hiányzik belőle az irigység, mint tablettás borból a „Tokaj szőlővesszejin” termett kései aszú. Így vagyok ezzel én is, amikor más gyereke kezd velőtrázó ordításba a bolt vagy az utca kellős közepén. A kezdeti döbbenet után összerándult zsigereim lassan kisimulnak, majd hihetetlen boldogság árad szét bennem. Vajon mi okozza ezt a felemelő érzést? Miért olyan jó látni, amikor a másé hisztizik?