Annyian és annyiszor írták már le anyai/szülői érzéseiket, mindegyik más, és mégis ugyanaz. Amikor megszületik a csöppség, akkor szívesen világgá kürtölnénk, életének minden apró momentumról beszámolnánk, hogy szépen alszik, hogy bújik a foga, hogy ma sokat nevetett, vagy éppen sírt. Hiszen létezésének ténye is egy csoda. A mi világunk ebben az időszakban csakis róla/róluk szól. Mindannyiunk ugyanazt éljük meg, mindezt úgy, hogy közben azt hisszük, hogy ez csak a sajátunk, más ezzel másképpen van, talán könnyebben, vagy éppen nehezebben. Aztán ahogy telnek a napok, majd az évek, már olyannyira az életünk részévé válnak, hogy nem csodálkozunk rá mindenre, ami vele, a gyermekünkkel kapcsolatos, mégis vannak meghatározó momentumok, amelyek máskor talán apróságnak tűnnek, egy legyintéssel elintézhető semmiségnek, de abban a pillanatban, amikor megéljük, mérföldkőnek számít.
Nem zárunk le vele egy korszakot, nem is feltétlenül jelenti egy új időszámítás kezdetét, mégis szembesít bennünket az idő múlásával, kiválik a ködből, észrevehetővé teszi azt, amely máskor csak láthatatlanul lebeg a fejünk felett.
Felöltözött… már a cipőjét húzta, nekem pedig feltűnt, hogy nem az a szoknyás kislány áll az ajtóban, aki nem is olyan régen volt. Vonásai felismerhetők a képekről, arca mégis megváltozott, már nem kisbaba, sokkal inkább lány, egyre inkább nagylány. A pöttyös, fodros ruhákat felváltotta a csőszárú farmer, a tipegő helyébe divatos sportcipő lépett. Hátán még összerogyva ott lóg az óvodából visszamaradt házizsák, de így átalakítva, ezzel a ruházattal korántsem tűnik „babásnak”.
Feladatot teljesít, amolyan küldetést, méghozzá egyedül. Mielőtt útnak engedem, ellátom a szokásos jó tanácsokkal:
„Nem állsz szóba idegenekkel!”
„Azon a részen, ahol nincs járda, inkább lépj fel a padkára! A fűvben menj, mert nem jól belátható az a szakasz.”
„Az elágazásokban figyelj, a kereszteződésekben nézz körül!”
Végighallgatja, érzi talán: nekem most fontos, hogy ismét elmondhassam, azt, amit már ezerszer hallott. De ez most mégis más, mert egyedül teszi meg az utat…
Egyre távolodik a kaputól, én pedig nézek utána, egészen addig, míg el nem tűnik az utca végén. Nem aggódom, tudom, hogy minden rendben lesz, tudom, hogy szükség van erre, hogy önállóvá váljon, mégis összefacsarodik a szívem. Hiszen nem régen született… Szinte tegnap volt, hogy elmagyaráztam az apjának, hogy melyik a rékli, és melyik a bady. Még kezemben érzem babahaját, amit nem is olyan régen még lágyan öblítettünk, sehogy sem egyeztethető össze a mostani dús sörénnyel. Szép volt akkor is, most pedig már másképpen szép. Csak bámulok utána, ahogy saját gondolataival, érzéseivel, rábízott feladatával eltűnik pár percre, de nemsokára jön majd, hiszen visszatalál, mint ahogy remélem, hogy évek múlva is megtalál, hazatalál. Akkor már udvariasságból sem hallgatja meg a tanácsaim, fárasztja az okoskodás, de talán nem számít majd, mert a szavakat, a türelmetlenséget felülírja az ölelés.
Írta: Kaveczki Andi