Akárki akármit mond, gyűjteni jó! Többször hallottam már, hogy ez a foglalatosság a magyar ember sajátja… Úgy hírlik, minden a takarékbélyeggel kezdődött. Annyira hozzászoktunk a halmozáshoz, hogy már semmire nem tudunk nemet mondani, minden matricát, minden kis kártyát elteszünk, amit csak kapunk. Én azonban korántsem vagyok biztos abban, hogy a gyűjtögető életmód hungaricum lenne, sokkal inkább tartom emberi tulajdonságnak.
Ma is odahaza jártam, felszaladtam a szobámba egy könyvért. Tudtam, mit keresek, kifejezetten emlékeztem még a színeire, és a kis aranyhörcsögre a címlapon. Úgy gondoltam pont jó lesz most a gyerekeknek, ugyanis beindult nálunk a rágcsáló szezon, na nem a klasszikus, elrettentő értelembe véve, de egyre érdekesebb számukra a tengeri malac, a hörcsög és társai. Lelkem mélyén reméltem és remélem is, hogy ha megkapják könyvben, egy igazira már nem tartanak igényt. Ahogy a könyvespolcomon turkáltam, a kezembe akadt egy csomag.
– Nini, a levélpapír gyűjteményem! – kiáltottam fel önfeledten, majd minden erőmet és ügyességemet latba vetve kirángattam a szorosan összezsúfolt kötetek közül.
– Micsoda? – kérdezte unokaöcsém, aki a jó öreg kanapén üldögélt, szétterpesztve százkilencvenes magasságához tartozó hosszú lábait. Arca elárulta, fogalma sincs róla, hogy miről beszélek. Nem csoda, hiszen más generáció. Talán még kapott képeslapot, de nem hiszem, hogy valaha is ült volna a postaláda előtt, várva barátai levelére. Ők már chatelnek és e-maileznek. Amit egyik másodpercben leírnak, azt a gép másik oldalán ülő, legyen az a szomszéd vagy egy tokiói őslakos, azonnal elolvassa, és válaszol is rá. De legyen most elég a technikai vívmányokból, térjünk vissza a levélpapírjaimhoz.
Kinyitottam a csomagot, díszes lapok, színes borítékok tömkelege tekintett rám. Kívülállóként nézve üresek voltak, eltekintve az előre nyomtatott különféle virágoktól, oroszlánkirálytól, kifolyt vérvörös tintától, ami persze szív alakot formázott… És mégis, csak nehezen tudom elmondani, hogy mit és kiket jelentett nekem ez a néhány cirádás papír. A másodperc töredéke alatt, egy érzésbe belesűrítve tört rám a múlt. Egyszerre voltam boldog és szomorú, egyszerre nevettem és sírtam. Arcok és nevek tolultak emlékezetembe, közben egyre csak néztem az üres papírokat. Az ezekre írt szavak még mások voltak. Nem lehetett rontani, vagy visszatörölni, nem volt „delete” gomb, vagy „backspace”, ha leírtam az ott maradt, ha satíroztam, az csúnya volt. Éppen ezért minden betűt előre megfontoltan vetettem papírra, sokszor először csak piszkozatként, a csíkos spirálfüzetembe. Maga volt a csoda, ülni az ágy mellett, ráhajolni a színes lapokra, és írni. (Igen, erre is pontosan emlékszem, soha nem tanultam, olvastam vagy írtam asztalnál, azon más fontos dolgokat tároltunk. Minden bizonnyal felnőtté válásom egyik mérföldköve volt, amikor végre leültem a fenekemre az íróasztalomnál, és ott dolgoztam.)
Akkoriban nem voltak hangulatjelek se. Jó-jó, persze néha előfordult egy szívecske, vagy kicsi virág, de leginkább szavak voltak, melyekkel leírtam, hogy vidám vagyok, vagy szomorú, olyan szavak, amelyeket csak néhány nap múlva olvashattak el a több száz kilométerre élő barátaim. Nem találkoztam velük, csak néhányszor, de a velük folytatott – több évig tartó – levelezés során az életem részévé váltak, beleivódtak a személyes történetembe, formáltak, és úgy vélem, én is formáltam őket. Ezt jelentette nekem tehát a levélpapír gyűjteményen, egy darabot a múltamból, egy részt önmagamból.
Tovább kutatva lányszobám rejtekén, előkerültek más kompozíciók is, köztük a telefonkártyáim, szépen befűzve névjegykártyatartókba. Ismét megrohantak az emlékeim, immáron más korszakból, de éppen olyan erőteljesen és hátborzongatóan, mint néhány perccel korábban a levélpapírok esetében. Hiszem, hogy nem minden kacat válik lommá, habár ezeknek a tárgyaknak pénzbeli értéke nincs, vagy csak igen csekély, talán néhány év múlva újra előveszem a kis csomagot, és az emlékeimmel teleírt üres papírjaimmal visszarepülök a múltba, újraélem tinédzser korszakom néhány évét.
Miközben pedig ezeket a sorokat írom, egyre motoszkál bennem a kérdés: vajon jelenlegi éveimet mi fogja visszahozni? Mi lesz az, amit 10-20 év múlva előveszek majd, és egy röpke pillanatra újra a mostani önmagam leszek?
Írta: Kaveczki Andi