A telefonomba vésett emlékeztető ma reggel kiírta: Stuttgart. Néhány hete még oda készültünk… Csak villogott ez a néhány betű, egyetlen szavat formálva, mely mögött megannyi érzés, vágy és várakozás rejtőzött.
A telefonomba vésett emlékeztető ma reggel kiírta: Stuttgart. Néhány hete még oda készültünk… Csak villogott ez a néhány betű, egyetlen szavat formálva, mely mögött megannyi érzés, vágy és várakozás rejtőzött.
Még mindig óriási zavar tombol a fejekben a koronavírust illetően. Olaszországban a betegségben elhunytak száma tegnap (2020. március 21. napján) madjnem elérte a 800 főt. Ez egyrészről sokkoló, másrészről viszont nem eshetünk pánikba, sokkal fontosabb, hogy néhány dolgot tisztába tegyünk!
Elhatároztam, hogy a Családi Kilátó a „béke szigete” lesz. Nem engedem majd be a napi hülyeséget, hogy menőn hangozzék: a mainstreamet. Március 15-ére piros – fehér – zöldbe öltözünk, jövő héten pedig szedjük az ibolyát, a medvehagymát, és posztolok Nektek mindenféle finomságot, esetleg végre befejezem a három majdnem kész novellám közül legalább az egyiket. Most azonban mégsem mehetek el szó nélkül a történtek mellett... úgy feltorlódtak bennem a szavak, gondolatok, hogy átszakadt a zsilip. Nincsen bennem düh, sőt frusztráció sem, egyszerűen csak megértek a gondolatok arra, hogy kerek mondatokká forrjanak össze.
Koronavírus… Igen, ez váltotta ki belőlem is a szólnivágyást.
Szavakkal, avagy posztokkal dobálózni talán soha nem volt olyan egyszerű, mint manapság. Ehhez kapcsolódóan új fogalom, sőt új embertípus alakult ki: a kanapé forradalmár. Ők azok, akik otthon, a tévé előtt ülve, a billentyűzeten kalimpálva megmondják frankót. Frappáns mémeket gyártanak a petárdázásról, de hozzászólnak a környezetvédelemhez, állatvédelemhez, elmondják, miért kell sportolni, vagy mit kell enni. Ők, azok, akik megosztják a jótékonysági felhívásra szóló posztot, ki is merítve aznapra az irgalmas tevékenység zsákját.
Ebből is látszik, hogy az élet a képernyőn túl zajlik. Már ha észrevesszük, vagy engedjük zajlani... Ekkor viszont jön a pofon: sajnos nem mindig azt látjuk, amit látni szeretnénk.
Avagy mire számítsunk a várandósság alatt?
A terhesség csapatmunka, legalábbis jó esetben az! Mégis vannak olyan dolgok, amelyekre – leginkább az első várandósság előtt – nem is gondolunk, a férfiak pedig tényleg nem. Például a fagyi savanyú uborkával minden bizonnyal csak a forgatókönyv írók agyszüleménye. Vagy mégsem?
Tisztában vagyunk azzal, hogy a nők szervezete óriási változáson megy keresztül, leginkább hormonális téren. Amikor egy kismama már a terhessége vége felé jár, a méhlepénye naponta annyi ösztrogén hormont termel, mint egy nem várandós nő szervezete 3 év alatt! A hormontól pedig meghülyülünk...
A gyereknevelésnél mi sem könnyebb… soha nem kerülsz másokkal ellentmondásba, és persze mások sem kerülnek „neveléselméleteikkel” összetűzésbe, mert mindig minden egyértelmű. Ha mégis előfordul, hogy a szülő antagonisztikus ellentétet vél felfedezni az egyes tanácsok, vagy néha saját gondolatai között, akkor az marhaság, és különben is, ki az a béna, aki könyvből akar gyereket nevelni, amikor az úgyis ösztönből jön? De ha éppen mégsem, vagy elakadsz, és kíváncsi vagy néhány praktikára? Semmi gond! Csak vedd elő a könyveket, vagy olvasgasd híres gyerekpszichológusok tanácsait. A közösségi oldalakon úgyis százával osszák meg ismerőseid...
Nekünk valahogy nem volt ennyi, vagy már csak nem emlékszem, ahogy arra sem, hogy tízesével hordtam volna haza a rajzaimat, a kézműves szakkörön fabrikált rókát, virágot, mikulás sapkát és szütyőt, húsvéti nyuszis műanyag poharat. Persze hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy akkor jobb volt, vagy mi mások voltunk. Azért emlékszem a szatyrokra, amikbe beletömködtük, amit sajnáltunk kidobni, de amúgy egy fabatkát sem ért. Azaz valamennyit mégis, ha a „megtartom” kategóriába esett.