A telefonomba vésett emlékeztető ma reggel kiírta: Stuttgart. Néhány hete még oda készültünk… Csak villogott ez a néhány betű, egyetlen szavat formálva, mely mögött megannyi érzés, vágy és várakozás rejtőzött.
Szívemben ezernyi pillangóként rebbent szét a fájdalom, egyszerre szúrt és égetett. Mercedes Múzeumról álmodtunk, Feuersee-ről, égig érő tévétoronyról, ahonnan messze ellátni, amelyben Európa egyik leggyorsabb liftje száguld a csúcsra. Vártam, hogy mindezt megmutatom majd nekik, a családomnak. Elmesélhetem majd, hogy hol laktam néhány hónapon keresztül, hogyan jártunk dolgozni, hol vásároltunk. Végigmegyünk majd a Königstrassen, egy félreeső helyen Maultaschet eszünk és frissen csapolt sörrel öblítjük le. Melegen gondoltam a régen látott távoli ismerősre, az utcakövekre, kereszteződésekre és metrómegállókra, miközben fülemben sok év elteltével is tisztán csengett az aluljárókban harsogó hangosbemondó minden mondata, dallama. Nem is olyan régen még azt gondoltam, hogy ebben a pillanatban, amelyben most élünk a lakásban táskák és bőröndök sorakoznak. Ötödször nézzük majd át a listát, ellenőrizve, hogy mindent bepakoltunk-e. Ebben a pillanatban, amiben most élünk, majd repülőtéren húzzuk gondosan elrendezett, majd lemért, aztán átpakolt kofferjainkat, vagy jegyet vásárolunk az egyik piros-szürke automatából, közben tanakodunk, hogy melyiket éri meg, melyik a kedvező. Ehelyett laminált padlót raktunk, bútorokat tologattunk, pakoltunk át. Az utolsó pillanatban húsvéti ajándékról gondoskodtunk, mert nem készültünk, nem így készültünk. Nem azt vártuk, hogy mamát két méterről, házon kívül nézegetjük majd, nem azt vártuk, hogy naponta olvassuk, mennyi a halálos áldozat, hol tart a kijárási korlátozás, mit zártak le, mit nem, és azt miért nem? Nem arra számítottunk, hogy ámokfutóként maszkban, gumikesztyűben vásárolunk, hogy rettegünk másoktól, hogy minden bevásárlás után átfertőtlenítjük az összes árut.
Nem az elmaradt utazás fáj, tán az elveszített pillanatok sem, hiszen kaptunk helyette más, sok ezer apró csodát, az együttlétet. A bizonytalanság riaszt, a kétségek és az őrült aggodalom, szeretteinkért, másokért, magunkért.
Mégis ránk köszöntött a Húsvét, el is múlik lassan. A tavasz hivalkodóan villogtatja káprázatos csodáit, csak úgy hiszem, nem nekünk. Vagy éppen ellenkezőleg? Azt mutatja, hogy tartsunk ki, hogy lesz ez jobb is, mert a Föld kering tovább, bírjuk ki, és vár még ránk ezernyi apró élmény, meleg ölelés, lepke és rózsaszín vadszilva virág?