Egy kedves ismerősöm nemrégiben közölte a virtuális közösséggel, hogy bizony hamarosan újabb gyerkőccel, egy kisfiúval bővül a család. Ezen elmélázva, rögtön eszembe jutott az én első várandósságom. Néhány momentumra a mai napig úgy emlékszem, mintha csak tegnap történt volna. Egyes párbeszédek, jelenetek egészen élénken élnek bennem, akárcsak egy film pörögne előttem.
Bővebben: TUDNI, HOGY LÁNY LESZ VAGY FIÚ: MINTHA ELŐRE BONTANÁM KI A KARÁCSONYI AJÁNDÉKOT
A „bakancslista” elnevezést a majdnem tizennégy éve készült nagy sikerű, ugyanezen a címen futó film honosította meg a tudatomban. A hollywoodi mozi közül számomra kiemelkedő alkotás nem egy klasszikus szirup, de nem is a szokásos horror-terror akció. Két, a halál küszöbén álló idős férfiról szól a történet, akik megvalósítják mindazt, amit eleddig kihagytak életükből. Lehetséges, hogy nem csak az én szókincsemben köthető össze a szomorkás vígjáték és a bakancslisták népszerűsége, hiszen egy ideje nincs olyan nap, hogy ne kerülne elő valamelyik műsorban vagy cikkben. A bakancslista egyébként nem más, mind azon vágyaink, álmaink, terveink összessége, amit mindenképpen szeretnénk megtenni mielőtt eltávozunk az élők sorából.
A gyermek megérkezése után – hiába is tagadnánk – átrendeződik érdeklődésünk. Egyes körök tágulnak – már-már végeláthatatlanul – míg mások szűkülnek, esetleg eltűnnek. Ugyanez történik a napi szükségleteinkkel.
A drogériákban parfüm helyett pelenkára gyűjtünk a pontokat, emellett popsikrémet használunk mindenre, mondván kézkrémnek is kiváló. A nedves törlő kendő a Maslow-féle piramisban az alapszükségletek közé betonozza be magát. A szép cipők és színház helyett mohón kutatunk az ugrálóvárak, gyermekelőadások népítélete után. Pontosan tudjuk, hogy miért jó, ha a trambulin belső hálós és nem külső. Rock koncert helyett az Alma együttes az aktuális sztár, és persze Guszti bácsi sem maradhat el, aki az óvodában tolja a „kemény” zenét. Jótékonysági vásárokra készítünk mindenféle csecsebecsét, a ragasztópisztoly mindennapos használati tárggyá válik. Újra színezni kezdünk, kalandregények, csajos love storyk helyett Bogyó és Babócát olvasunk. Lassan eltűnik Torrente is, úgyis olyan tuskó és haszontalan szegényem, nem úgy, mint Thomas a gőzmozdony.
Sejtettem már egy ideje: én leszek nagyika a templompadban, aki hangosan zokogja végig az esküvőket, keresztelőket, így tudtam azt is, hogy sírni fogok az óvodai ballagáson, hiszen én az ilyen eseményeken mindig bőgök. Azt persze nem tudtam, hogy ez a zokogás nem pillanatnyi meghatódottságom túlcsorduló patakja, hanem folyamatos bizonytalanság és fájdalom kíséri.
„Tőlem csak az fél, akinek van félnivalója” – mondta a minap egy ismerősöm, amikor viccesen ugrattuk egymást. Most, hogy ráérek elmélkedni, rájöttem: hiszen csak az nem fél, akinek nincs mit elveszítenie. Szülőnek lenni jó dolog, tán a legcsodálatosabb a világon, és mégis, nem hiszem, hogy lenne ember a földön, akinek több aggodalma lenne, mint egy anyának.
Ma nem volt kedvem beolvadni, sem kitűnni és nem akartam középszerű lenni. Nem akartam hallani, hogy mit csinálj, és mit ne! Nem akartam érteni, hogy engedd el! Hogy neki már így a jó. Ma érezni akartam… érezni, hogy fáj, megélni a hiányt, megkönnyezni ezt a keserédes napot.
Hányszor halljuk, hogy az óvoda megkezdése gyermeknek és szülőnek egyaránt nehéz. Jobbára azonban a gyerekről esik szó, hogyan élje túl, hogyan legyen az elválás nehézségektől mentes… Persze, hiszen szegény nem tudja elmondani, mit érez, csak azt látja, hogy otthagyják, idegenek között… A szülők ellenben már felnőtt emberek, tudják előre, hogy eljön majd az idő, amikor el kell engedniük csemetéiket. Az évek során megtanulták érzelmeiket kordában tartani, indulataikat kezelni. Megtanulták – tudják… Egy ideig, aztán történik valami, talán egészen apró dolog, és borul minden.
