Hányszor halljuk, hogy az óvoda megkezdése gyermeknek és szülőnek egyaránt nehéz. Jobbára azonban a gyerekről esik szó, hogyan élje túl, hogyan legyen az elválás nehézségektől mentes… Persze, hiszen szegény nem tudja elmondani, mit érez, csak azt látja, hogy otthagyják, idegenek között… A szülők ellenben már felnőtt emberek, tudják előre, hogy eljön majd az idő, amikor el kell engedniük csemetéiket. Az évek során megtanulták érzelmeiket kordában tartani, indulataikat kezelni. Megtanulták – tudják… Egy ideig, aztán történik valami, talán egészen apró dolog, és borul minden.
A héten kisfiam is megkezdte az óvodát. Mondhatjuk, hogy jól viseli, délelőtt már nélkülem is bennmaradt, habár ott alvásról még szó sem lehet. A mai napra bevásárlást terveztem. Reggel viccesen ecseteltem, hogy most aztán lesz lehetőségem kibontakozni, végre magamnak is nézhetek egy göncöt, hiszen már vagy hat éve nem voltam egyedül beszerző körúton. Persze előfordult néha, hogy elugrottam ide-oda, de a magányos, egész délelőttös bevásárlás mostanság kimaradt az életemből. Az óvodát elhagyva még tartottam magam, habár amikor láttam őt, ahogy egyedül álldogál és az ablakra tapadva bámul kifelé az „űrkutyás” pólójában, a kép majdnem szétégette a retinám, a gombóc is megnőtt torkomban, de nem sírtam, mert erős vagyok! Irány a bolt!
Szépen vezettem, nem vonta el senki és semmi a figyelmem, a kereszteződésben nem kellett pisszegnem, nem kellett elmondanom, hogy ez milyen tábla, milyen autó, milyen vonat, mit csinál a bácsi, meg a néni és a munkagép. Megérkeztem… Rögtön tudomásul vettem, hogy a családi parkolóhelyre nincs jogosultságom, hiszen én egyedül jöttem, nem kell szélesre tárnom az autó ajtaját, hogy a gyerekek kiszállhassanak. Aztán bementem a boltba. A kocsim furcsán üres volt, nem csoda, hiszen még semmit nem vásároltam. A húsos pultnál örömmel nyugtáztam, hogy vége a balatoni nyárnak, így az árak is kezdenek leszállni a földre.
Ahogy jártam körbe a boltban csak a listámra koncentráltam. Áthaladtam a hyperakciós ruhák között, megtúrhattam volna a kupacok kedvemre, a vállfákat is levehettem volna, de éppen csak megemeltem egy blúzt érdektelenül, és már mentem is tovább. A pénztárnál velőtrázó visítás zengte be az áruházat. Bennem persze rögtön megszólalt a vészjelző: cselekednem kell! Ekkor gyorsan rájöttem, téves a riasztás, az enyémek nem lehetnek, hiszen nincsenek itt, hiszen az én kocsimba befért minden, nem jelentett problémát, hogy kellett kutyatáp, ásványvíz és tej is. Elfért minden, csupa hasznos, ámde unalmas holmi, élettelen tárgyak. A következő boltban fitt karkötőm jelezte, hogy elértem az ötezer lépést. Ejnye! Rosszul állok, már tizenegy óra, máskor ez otthon kilencre összejön. Amikor a bevásárlást lezártnak nyilvánítottam, mert nem maradt áthúzatlan tétel a noteszemben, beültem a kocsiba és felbontottam a kólám… Évek óta nem ittam, de most lehet, hiszen nem látják… Kortyoltam párat, de gyorsan félreraktam, nem volt finom.
Hazafelé vettem az irányt, a rádióban éppen hírek szóltak. A terror-horror résznél már-már ösztönszerűen nyúltam a némító gomb irányába, de az utolsó pillanatban rájöttem: nincs jelentősége. Nekem már nem árt, ha meghallgatom, hogy valahol valakit megöltek, leszúrtak, felnégyeltek, felrobbantottak, kiraboltak. Talán már nem visel meg. A könnyeim mégis csorogni kezdtek. Nem mertem hátra nézni, nem akartam látni az üres üléseket, éppen elég volt az emlékeimből elővillanó képek sokasága, nem kellett még egy késszúrás, amely jelzi, hogy ők valahol máshol, idegenekkel összezárva töltik a napot, ahol csak egyek a húszból, ahol ki tudja, mit csinálnak? Ahol lehet sírnak, ahol lehet, hiányzom nekik. Ahol más terelgeti őket… helyettem, miközben ők az én legnagyobb kincseim, ők azok, akik megmutatták nekem a valódi boldogságot, az élet igazi értelmét. De ők ott, máshol vannak, én pedig végre nyugodtan vehettem volna magamnak egy nyomorult göncöt, de nem volt kedvem, mert nélkülük már minden olyan üres. Csak vártam, hogy eljöjjön az idő, amikor értük mehetek, bízva abban, hogy alamizsnaként talán kapok néhány mondatot, hogy „nem volt baj”, „jól evett”, „nem evett”, „szórta a homokot”, vagy „állva pisilt”, és be kell érnem ezekkel a töredékekkel, előre néznem, majd hálát adni, hogy a nap végére maradt még nekem is belőlük néhány óra, amíg aztán elfáradhatok, esetleg a türelmem is elfogy, de mégis, olyan nagy szükségem van erre az időre, úgy várom, mint a sivatagban eltévedt vándor az oázist.
Írta: Kaveczki Andi