Hetek óta nem lépte át a küszöböt... A kulcs ezüstösen csillogott a bejárati ajtó zárjában, a vékony karikák egymáshoz láncolva lógtak, mozdulatlanul. Egy fordítás lenne, majd egy erősebb nyomás lefelé, és az az ajtó máris kitárulna. Szinte hallotta a fátyolos csörrenést, ahogy a hideg fémek egymáshoz csapódnak, pedig nem ment az ajtó közelébe. Néha kinyitotta az ablakot, résnyire. Nem kitárta, mint régen, hanem éppen csak egy keskeny nyílást hagyott, hogy bejöjjön némi friss levegő. Ha kintről lépne be, biztosan azonnal érezné a megfáradt levegőt. Az első szippantás elnehezítené a tüdejét, eltompítaná az agyát, de mostanra mindez már nem számít, megszokta. Tulajdonképpen megvolt mindene. Enni, inni, fürdeni, sőt még mozogni is tudott volna. Ott volt minden a nappaliban: futópad, szobakerékpár. Mégsem evett… és nem is mozgott. Vizet ivott, mert szerette azt a hűsítő érzést, ahogy a szájából áthalad a torkán a folyadék, majd végigfut a nyelőcsövén.
A tévét és a rádiót sem kapcsolta már be. Minek! Úgyis csak ugyanazt mondják: maradj otthon! Hát ő otthon maradt. Kénytelen volt maradni, ahogy mások is. A zene hiányzott neki, de néhány napja elkezdte idegesíteni az állandóan ismétlődő ritmus, így inkább már azt is mellőzte. Lehetséges, hogy szüksége volt erre a csendre. Külső belső csendre, némaságra, talán ez kellett ahhoz, hogy visszataláljon önmagához. Napok óta nem szólalt meg. Eleinte még beszélgetett a tárgyakkal, ha fellökte a felmosót, akkor káromkodott egyet, mint annak idején nagyanyja. Pedig nem szerette a káromkodást, azt meg pláne nem, ahogy nagyanyja káromkodott. „Nem a felmosó tehet róla, mama!” Nem, a világ – ez az elcseszett világ! - tehetett róla. Mennyit küzdött egykor, a tisztaságért, a környezetszennyezés ellen, hogy az emberek kevesebb műanyagot használjanak, hirdetette a mozgást, az egészséges táplálkozást. Most pedig nézte a világos járólapon összesereglett porcicákat. Máskor ezt azonnal összesöpörte, vagy felporszívózta volna. Most azonban szüksége volt ezekre. Szüksége volt egy kis mocsokra, talán éppen azért, hogy megtisztuljon.
Behunyta a szemét, a porcicák eltűntek... fejét a kanapé támláján nyugtatta. Amikor hirtelen kinyitotta a kis fekete vakfolt huncutul ugrált a látóterében, míg végül semmivé vált. A folyamatos szorítás a gyomra tájékán tovább erősödött, néha dobbant is egy hatalmasat, mintha gyomorszájon rúgták volna. Talán mégiscsak szükségre van a hangokra. Egy kellemes rekedt baritonra, amely mesél. Mindegy, hogy mit, csak meséljen. Nem számít a tartalom, csak a hangot szerette volna hallgatni. Mint egy külföldi zeneszámot, amelynek szövegéből egy mukkot sem ért, a dallam, az aláfestő zene, a hangulat mégis magával ragadja.
Bekapcsolta a rádiót, hátha…
- Holnap erős havazás várható! – mondta egy női hang.
Kellemes volt, de nem erre vágyott. Pedig igazán lehetne egy barátnője, akivel megbeszélhetné a jelenlegi helyzetet. A szavak jelentése pedig csak másodpercekkel később tudatosult benne. Havazás! Márciusban? A tavaszt várná, a föld alól előbújó hóvirágokat, a sárguló aranyvessző ágakat, amelyek előbb virágoznak, csak aztán hajtanak levelet. Ehelyett hó! Micsoda botorság! Amúgy meg nem mindegy, hogy hóvirág, vagy erős havazás? Persze az ablakon át nézhetné az alászálló hópelyheket, de minek? Minek nézzen bármit is, amikor ez a jelenlegi már nem élet. Régebben megtalálta mindenben az apró csodákat, képes volt gyönyörködni egy bogár fényes fekete kitinpáncélján. Mára csak az összegabalyogott kosz maradt a padlón. Tulajdonképpen ez is lehetne szép, hiszen érdekes alakot vesz fel, de nem. Ez nem szép!
Felállt, hogy átmozgassa tagjait, mostanra elfáradt az ülésben, lassan már a haja is fájt. Szokott, amikor húzza a fejbőrét. Talán ki kéne bontania. Kihúzta a szakadt harisnyából applikált hajgumit és a tükörhöz ment. Nem nézte magát mostanában, így nem tudta, mi vár rá. Vajon változott? Öregedett? Az arca meglepően keskeny volt, a szeme sarkában apró ráncok húzódtak. Régen azt gondolta, hogy a mosolygás miatt, hogy ezek az ő csodás mosolyráncai, szerette őket. De most, hogy nem mosolyog? Most is ott vannak, talán amiatt, hogy emlékeztessék rá, hogy mosolyognia kellene? Vagy éppen azt akarták mondani, hogy ne nevessen, mert ráncos lesz? Ugyan már! Senkit nem érdekelt, hogy mosolyog, ráncos, vagy kisimult. Már önmagát sem.
Nem volt különbség a napokban. Nem volt reggel, sem este. Akkor kelt, amikor akart. Mégis, mikor zavaros álmából kilépve felnyitotta a szemét, tudta, hogy reggel van. Az évtizedek alatt beléivódott rendszer, hogy reggel kel, este lefekszik, alszik nem változtak meg egyik napról a másikra. A változáshoz ennél több idő kell, az nem következhet be egyik pillanatról a másikra. Ha mégis, akkor az alkalmazkodásra kell várni, az újhoz való idomuláshoz. Vajon lesz ideje? Nem akarta, hogy legyen. Ezt a változást nem akarta követni, nem akart hozzá idomulni. Kinézett az ablakon, és hirtelen elvakította a havas táj fehérsége.
- Ez a baj az időjárás jelentéssel!
Néha betalált, így nem tudta a jóslatokat egyértelműen figyelmen kívül hagyni, de annyiszor mégsem helytálló, hogy képes legyen hinni benne. Most talált. Tényleg havazott, igazán erősen, hatalmas, rongyos pelyhekben. Gyerekkorában látott ilyet utoljára. Az ablakhoz ment, arcát a hűvös üveglaphoz nyomta, meleg lehelete párás nyomot hagyott. Ezt meg kell élnie, ezt éreznie kell.
Felhúzta téli bakancsát, bundás volt és meleg, aztán nadrágot, pulóvert, kabátot. Nem okozott nehézséget elfordítani a zárban azt a kulcsot, a kilincset is könnyedén nyomta le. Lába alatt reccsent a szűz hó. Léptei bélyegző lenyomatokként futottak mögötte. Kilépett a kapun, tárva nyitva hagyva maga után, de csak ment. Az utat sem takarította le senki. Minek, hiszen egy lélek sem jár ki. Az ételt hozó helikopter csak három nap múlva érkezik.
Körülötte a hópelyhek táncot jártak, némelyik megpihent a szempilláján, de aztán egy pislantás után semmivé lett. Friss levegőtől elszokott bőrét égette a havazás, minden levegővételnél szúrás futott végig a mellkasán, a torkától egészen a gyomráig hatott. Mégis élvezte ezt a fájdalmat.
- Elhagyta a biztonsági sávot! Kérjük térjen vissza!
Az utcát betöltötte a hangszórón át ordító recsegő hang.
- Térjen vissza a biztonsági zónába!
A parancsoló szavak áttörtek rajta, de értelmet nem adott nekik.
- Utolsó figyelmeztetés!
Hallotta, de nem érdekelte. Agya nem vette figyelembe a következményeket, nem törődött a tartalommal. Aztán hallotta még a lövések hangját, a pattogó sorozatot, ahogy a tár forog. Majd egy pillanattal később érezte a hátába fúródó golyót is, majd a géppuska hangja elnémult. Ment tovább, míg végül lerogyott és elterült a puha, jéghideg hóban… Mosolygott… Hiszen végre érezte, hogy él.