Már hetek, talán hónapok óta nem mosolygott, igaz nem is sírt. Homlokán a redők elsimultak, habár néhány lágy vonal kegyetlenül jelezte a múlt erőteljes ráncolását. Félt a fájdalomtól. Hogy miért? Egyszerűen azért, mert az fáj, mert rossz, mert akkor szembe kellene néznie gyengeségeivel, tévedéseivel, az elkövetett hibákkal. Nos, igen. A hibák. Olyan nagy jelentőséget tulajdonított neki, holott a hibák az emberi lét természetes velejárói. Igazából nem az a kérdés, hogy vétett-e, sokkal inkább, hogy képes-e ezzel szembenézni, majd kijavítani. Mégis a hibázás lehetősége, az attól való félelem beleivódott lelkébe, csendesen kimosta belőle az akaratot mindennemű törekvésre. Eltüntette azt az egészséges vágyra való hajlamot, ami arra sarkallta volna, hogy vigyen véghez valamit. Ami másnak talán apróság, de neki kihívás lehetett volna. Célt adhatott volna az életének, a mindennapoknak.
Minduntalan jöttek a korai reggelek, egyre korábbiak. Hajnali öt helyett fél ötkor, majd négykor ébredt. Néha igyekezett visszaaludni, hiába. Próbálta az időt kihasználni, azaz nem próbálta. Gondolt rá, hogy kellene, de semmit nem tett érte. Aznap hajnalban is csendesen bámulta a plafont, majd később a redőny résein beszivárgó napsugarak játékát. Ha összehúzta a szemét, elhomályosodott, elmosódott minden, csak a szemhéja keskeny nyílásán bekúszó fény maradt. Amikor elunta ezt az olcsó elfoglaltságot, a fészbukk idővonalát pörgette. Ismerősök mosolygós képei, viharokról, naplementékről készült, valószínűleg csodás fotók… Mind ugyanaz, talán mind hazugság. A mosolyok mögött boldogtalanság, a dicsérő kommentek mögött irigység. A naplemente pedig csak egy gyors kattintás eredménye, talán nincs is benne a csodálat. Hirtelen mégiscsak megakadt a szeme egy bejegyzésen. Egy gyászjelentésen... Ej, fiatal volt még. Nála fiatalabb, tán tíz évvel is. A régi öregek azt mondanák: „előtte volt még az élet”. Igen, az élet. Az élet amelyben benne vannak a mélységek és persze a magasságok. Az a bizonyos jin és jang.
A gyászolóra gondolt, aztán arra maró gyötrelemre, ami bekúszik a bőre alá, elér az erekig, majd szétárad egész testében, míg végül marokra fogja szívét, és kegyetlenül megszorongatja, marcangolja. Ismerte az érzést, régről… de már kiűzte magából, eltemette, ám ezzel együtt elhantolta a mosolyt is. Megállította az ingát, nem hagyta, hogy a fájdalom irányába mozduljon, nem számolva azzal, hogy így megszűnik a kilengés a másik oldalra is. Nem himbálózott már a kis gömb, egyensúly volt, élettelen, mozdulatlan egyensúly.
A telefon figyelmeztette, hogy ideje ténylegesen is felkelni. Monoton készülődött: kávé, mosdó, fogmosás, ruhák. Minden nap ugyanaz… Elindult, nem kellett sokat mennie, így gyalogosan tette meg a munkahelyéig vezető utat. Bement a forgóajtón, köszönt, de éppen csak egy pillantást vetett az üvegfalakkal körülbástyázott portásra, máris a lépcső felé vette az irányt. Korán volt még, ilyenkor szinte senki nem járt az épületben. A csend és léptei visszhangja közé halk, majd egyre erősödő, furcsa hangok vegyültek. A ritmusos koppanások egyre erőteljesebbé váltak. Szemével kutatta a zaj forrását, mígnem az egyik fordulóban észrevette a lepkét. Az ablaküveghez verte magát. Mozgása egyre hektikusabbá vált, összevissza verdesett szárnyaival, menekült volna, de mindannyiszor visszapattant a láthatatlan akadályról. Némán nézte a reménytelen vergődést. Mintha egykori önmagát látta volna, azt a zaklatott nőt, aki minduntalan ki akar törni a fájdalomból. Letette a táskáját, lassan, szinte centiméterenként közelített a nyűglődő kis lényhez. Két kezét ujjvégeinél összeérintette, hüvelyk ujjai egymásra simulva zárták a teret, óvatosan a lepkére helyezte kezét, míg végül tenyere éleit is bezárta. A markában verdesett a lepke. Bevillant agyába, hogy az ablakot kellett volna először kinyitnia… Mind zárva volt, vajon hol jutott be a pillangó?
Elindult lefelé a lépcsőn, mikor a bejárathoz ért, vállával előre nyomta a forgóajtót, újra az utcán állt. Összezárt kezében saját szíveként lüktetett a védetelen, sérülékeny rovartest. Szétnyitotta tenyerét, a lepke elreppent. Eleinte kicsit bizonytalanul, majd egyre magabiztosabban szállt a levegőben. Néhány másodpercig tekintetével követte a színes pillangó útját, de a szemébe toluló könnyeken keresztül már nem látta. Ha nem pislog, akkor talán nem csordul ki, akkor megúszhatja sírás nélkül. Végül mégiscsak lehunyta szemét, abban a pillanatban megérezte az arcán folyó könny forróságát, majd a szétáradó fájdalmat. Éles volt, élesebb, mint ahogy emlékeiben élt. Olyan erősen szorította, mint még soha. Ordítani tudott volna, hangosan, hogy visszhangozzon az utca, pattogjon a falakon, áthatoljon a fa sűrű levelein. Talán ordított is, belül mindenképpen. Aztán a könnyeken át újra megpillantotta a lepkét. Lehetséges, hogy nem is az ő lepkéje volt, hiszen éppen egy másik társával kergetőzött. Vidáman cikáztak a hársfa sárga virágai között. Hirtelen egy hang térítette magához:
- Jól van?
Összerezzent, majd oldalra pillantott. Egy férfi állt mellette.
- Jól... Csak a lepkét néztem.
- A fecskefarkút?
- Nahát! Ismeri a lepkéket?
- Gyerekkoromban a kedvenceim voltak.
Idejét sem tudta, mikor beszélgetett a munkán és a hivatalos dolgain kívül valakivel. Az utóbbi időben csak a kötelező párbeszédek zajlottak életében. Most pedig itt állt mellette egy férfi, akivel a lepkékről cseveg, aki éppen egy vicces gyerekkori történetet adott elő egy lepke kergetéséről, ami a gyermeki csínyeket jellemző csattanóval zárult. Anett felkacagott. Nem udvariasságból, nem kötelességből, hanem mert jól esett nevetni.
- Köszönöm, hogy ezt megosztotta velem. – majd az órájára nézett. – Ó, igazán sajnálom, mennem kell!
- Viszlát!
Az ajtón belépve ismét a portás fogadta.
- Többször kellene nevetnie! – mondta.
- Tényleg? – nézett rá hitetlenkedve Anett.
- Gyönyörű a nevetése. Jobb kedvem lett, ahogy hallgattam.
Anett mosolyogva indult el a lépcsőn, útközben felvette a táskáját, leporolta, közben újra a lepkére gondolt. Még mindig önmagát látta benne, de már nem azt a vergődő, tehetetlen lényt, hanem azt a lebbenő szárnyú, színes fecskefarkú lepkét, amelyik vidáman kóstolgatja a hárs sárga virágporát. Tényleg többet kellene nevetnie, és igen... talán sírnia is.
Írta: Kaveczki Andi