Zolit egy nyári táborban ismertem meg, amikor 9-10 éves lehetett. A tábortűz körül ültünk, ki fatuskón, ki a gyepen, vagy egy pulóveren. Néztük a pattogó szikrákat, ahogy majdnem az égig értek. A tűzkörön kívül a sötét fekete lepelként ölelt át bennünket.
- Most te jössz! - mutattam Zolira. - Van testvéred?
- Aha! Lány! - mondta fintorogva.
- Mi a baj vele?
- Hát… Elég idegesítő.
Valószínűleg az arcomra is kiült az a csodálkozás, amit belül éreztem, mert rögtön hozzátette:
- Mindig énekel.
Nem értettem, miért akkora baj az, ha valaki mindig énekel, de ahogy körbejárt a kérdés, mindenki Zolival értett egyet. Persze nem a dalolászással, hanem a testvérrel kapcsolatban. Kiderült számomra, hogy a testvér nem más, mint egy bosszantó, kellemetlen lény, akit senki sem kért, mégis van, és persze mindig ott van, ott, ahol nem kellene.
Csak ültem, mintha leforráztak volna. Özönlöttek a szavak, hogy idegesítő, hogy zavaró és nekem mégis összeszorult a szívem. Én egyke voltam, éppen ezért úgy hittem, hogy ha lenne testvérem, ő lenne a legjobb barátom, akivel mindent megbeszélhetnék, ő mindig ott lenne nekem, felhívhatnám bármikor ügyes-bajos dolgaimmal és ő megértene, vele soha nem unatkoztam volna gyerekként.
Másnap estére Zoli arcát kiütötte a láz rózsája, úgy elgyengítette, hogy felkelni sem tudott. Orvost hívtunk hozzá.
- Reggelre kutya baja! – mondta a doktor, miután megvizsgálta.
Zoli nővére, a mindig nótázó Zita a szomszéd táborban lakott. Amikor meghallotta, hogy öccse beteg, rögtön átjött. Az egész éjszakát Zoli mellett töltötte. Éjfél is elmúlt, mikor benéztem hozzájuk. Zita a párna sarkára hajtotta fejét, szemei ugyan csukva voltak, de nem aludt, egy dallamot dúdolt.
Reggel megérkeztek szüleik is. Habár Zoli addigra valóban jobban lett, mindkettőjüket hazavitték.
Így ért véget Zita és Zoli története, egészen tegnapig, amikor bevásárlás közben egy férfi szólított meg.
- Eszti néni? - kérdezte.
- Igen, én vagyok.
- Zoli vagyok, Zilahi Zoli, tudja nyári tábor!
- Á! - mondtam. Jobban szemügyre vettem, és így már egyből felismertem. Habár arcát borosta fedte, kék szemei mit sem változtak. Persze, hogy emlékeztem, hogy is felejthetném el azt a nyarat, az első gyakorlatomon az első diákjaim egyikét. Váltottunk pár mondatot, aztán bocsánatot kért, azt mondta sietnie kell. A nővéréért megy a repülőtérre.
- Külföldön él – újságolta. - Nemrégen jelent meg egy lemeze.
Majd hozzátette: - Végre hazajön.
Egy pillanatra még láttam magam előtt a fiút, akinek arcán árnyjátékot játszik a tábortűz fénye. A fiút, aki grimaszolva bosszantónak nevezte a nővérét. De ott állt velem szemben egy férfi, csillogó szemei izgalomról, boldog várakozásról árulkodtak. Ez a férfi alig várta, hogy újraláthassa testvérét, aki akkor végigénekelte mellette az éjszakát.
Csak álltam, és néztem távolodó alakját, egészen addig, míg el nem tűnt a tömegben. Irigyeltem Zolit, és mindenkit, akinek van testvére.