Családi kilátó

Annyian és annyiszor írták már le anyai/szülői érzéseiket, mindegyik más, és mégis ugyanaz. Amikor megszületik a csöppség, akkor szívesen világgá kürtölnénk, életének minden apró momentumról beszámolnánk, hogy szépen alszik, hogy bújik a foga, hogy ma sokat nevetett, vagy éppen sírt. Hiszen létezésének ténye is egy csoda. A mi világunk ebben az időszakban csakis róla/róluk szól. Mindannyiunk ugyanazt éljük meg, mindezt úgy, hogy közben azt hisszük, hogy ez csak a sajátunk, más ezzel másképpen van, talán könnyebben, vagy éppen nehezebben. Aztán ahogy telnek a napok, majd az évek, már olyannyira az életünk részévé válnak, hogy nem csodálkozunk rá mindenre, ami vele, a gyermekünkkel kapcsolatos, mégis vannak meghatározó momentumok, amelyek máskor talán apróságnak tűnnek, egy legyintéssel elintézhető semmiségnek, de abban a pillanatban, amikor megéljük, mérföldkőnek számít.

Akárki akármit mond, gyűjteni jó! Többször hallottam már, hogy ez a foglalatosság a magyar ember sajátja… Úgy hírlik, minden a takarékbélyeggel kezdődött. Annyira hozzászoktunk a halmozáshoz, hogy már semmire nem tudunk nemet mondani, minden matricát, minden kis kártyát elteszünk, amit csak kapunk. Én azonban korántsem vagyok biztos abban, hogy a gyűjtögető életmód hungaricum lenne, sokkal inkább tartom emberi tulajdonságnak.

Tizenkettőre foglaltam időpontot az okmányirodába, de hiába kezdtem el időben készülődni, már elharangozták a delet, amikor kitárult előttem a járási hivatal fotocellás ajtaja. Fogalmam sincs, mitől voltam ideges, hiszen csak a jogosítványom járt le, mégis olyan kiszolgáltatottnak éreztem magam, mintha egy hónap kórházi kezelésre vonulnék be.

 – Tessék! Miben segíthetek? – térített magamhoz váratlanul egy női hang.

– Tizenkettőre van időpontom, lejárt a jogosítványom – habár igyekeztem határozottan beszélni, a szürke járólap és a meghatározhatatlan színű műanyag táblák mind-mind azt sugallták, hogy én itt idegen vagyok.

– Akkor számot sem kell húznia – mondta. – Menjen csak be! A második pultnál foglaljon helyet.

Legszebb öröm a káröröm – szokták mondani. Leginkább azért, mert úgy hiányzik belőle az irigység, mint tablettás borból a „Tokaj szőlővesszejin” termett kései aszú. Így vagyok ezzel én is, amikor más gyereke kezd velőtrázó ordításba a bolt vagy az utca kellős közepén. A kezdeti döbbenet után összerándult zsigereim lassan kisimulnak, majd hihetetlen boldogság árad szét bennem. Vajon mi okozza ezt a felemelő érzést? Miért olyan jó látni, amikor a másé hisztizik?

Nem fogom letagadni, hogy frusztrál ez a kérdés, nem tudnám és nem is akarom. No, nem állandóan, inkább csak időről időre. Ilyenkor előkerül agyam rejtett zugából, felszínre tör, én pedig kicsit hagyom folyni a háborgást, felhúzom a zsilipet, hadd zúduljon, hadd ömöljön, mint a medréből áradó folyó. Mikor „referens” lettem, ismét szíven ütött az idegen szavakkal fennálló furcsa kapcsolatom. Használom én is, anélkül talán már nem is lehet manapság „kommunikálni”, de azért zavar. Leginkább olyankor, ha tökéletes magyar megfelelőnk is van az adott kifejezésre.

Néha olyan érzésem van, mintha közösségi oldalaink "nagy vitái" egy előre megírt forgatókönyv szerint zajlanának. Szinte minden hónapra megvannak az adott témák, emellett persze léteznek örökzöldek, amelyeket újra és újra előrángathatunk a kalapból, néhányan pedig képesek hetekig csámcsogni, fröcsögni rajta, pro és contra érveket felsorakoztatva. Kanapéhuszáraink dolgát megkönnyítve (és persze néhányunk szórakoztatására) összeállítottam egy segédletet. Csak, hogy biztos legyen, mikor van ideje a grincseknek, bizonyítványoknak.