- Sürgős lenne! - hallotta Kinga a zizegő hangot a kagyló hangszóróján – holnapután már utaznánk.
- Elnézést, én ma kaptam meg ezt a szerződést, igyekszem beszorítani mielőbb… - és itt a "nem ígérek semmit, de azt betartom” mondat tolakodott agyába, ám az előzőt sem tudta befejezni, mert halk kopogás zaja verődött vissza az ajtóról.
Az a férfi állt ott, aki – habár naponta találkoztak – még soha nem köszönt. Gyorsan biztosította hát éterpartnerét, hogy mindent megtesz a kirándulásuk legalitása érdekében, de le kell tennie, mert érkeztek hozzá.
- Jó napot kívánok! A doktornőt keresem.
"Pszichiátria rendel" – villant be, de mosolyt erőltetve az arcára inkább betessékelte.
- Van egy kis gondom!
„Hej, ha csak egy volna!” Torrente kurvájának mondata szinte égette torkát, mielőtt azonban kimondta volna, inkább félrebillentett fejjel figyelt. A férfi nem nézett rá, cipőjét bámulta, ámbár lehetséges, hogy nem látta, mert eltakarta domborodó pocakja.
- Megkezdtem a felmentési időm…
"Ha választhatnék, én is nyugdíjas lennék" persze ezt mégsem közölhette vele.
- Szeretnék dolgozni megbízással másvalakinek.
- Igen?! - folytatást várt, a férfi viszont hallgatott, úgy tűnt ő éppen Kingától várja, hogy mondjon valamit.
- Attól félek, hogy kibukik…
- Már hogy mi bukik ki?
- Hogy a nyugdíj mellett dolgozom. Nem akarom elveszíti a nyugdíjam.
- Értem.
Pedig nem is biztos, hogy értette, sokkal inkább csak sejtette. Épphogy csak körvonalazódni látszott, miről is van szó.
- Nem tudok rá rögtön válaszolni, ennek utána kell járnom.
Közben fáradt agyában pörögtek a szavak, egymást követve futkároztak körbe-körbe, mint a megvadult nyulak a ketrecben. Bárcsak tudná, mi is volt pontosan a kérdés! Csak zakatolt benne, hogy nem köszön, hogy nem szimpi, és most miért áll itt, mint egy rakás szerencsétlenség.
- Fontos lenne, mert holnapig választ kell adnom.
Erre persze emelkedett a pumpa, amit Kinga egy sóhajtással igyekezett szintre hozni. Hogy nyugdíjba megy, nem tegnap tudta meg, hogy ennek ellenére máshol is dolgozni akar, valószínűleg ez sem derült égből a villámcsapásként érkezett.
A férfi azonban nem mozdult, totyogott, gumitalpú cipője nyomott hagyott a világos padlón.
- Meg fogom nézni, és felhívom.
- Igen, de nekem választ kell adnom holnapig.
- Viszont én erre most rögtön nem tudok biztosat mondani. Alapból nem látom akadályát, de szeretnék meggyőződni. Felírom a telefonszámát, keresni fogom.
A férfi diktált, azonban továbbra sem mozdult. A folyosón szaporán kopogó lépések közeledtek.
- A jogász tud segíteni.- hallatszott kintről.
„Tud, de lassan hazamegy, mert nagyon elege van!"
Megszólalt a vezetékes telefon. Kinga kacérkodott a gondolattal, hogy inkább rozsdásodjon meg a műanyag szerkezet, bizony fel nem veszi. A totyogós, nyugdíjba vonulós továbbra is méteren belül rágta bajuszát, ez már erősen az intim zóna, így inkább mégis a kagyló után nyúlt, hátha akkor elmegy. Kinga alig értette a vonal túlsó végéről érkezett női hangot, mert időközben még ketten érkeztek a kis irodába. Az amúgy is szűkös szoba még kisebbnek tűnt. A vizuális élmények és a hallottak taszították egymást, és mindennél jobban taszították Kinga idegszálait. Úgy látszott, a héten mindenkinek minden sürgős. Befogta bal fülét, hogy jobban halljon. Lassan körvonalazódott, hogy melyik osztályról hívták, amikor rezegni kezdett a mobilja. A kijelzőn villogó név alapján ugyanarról a részlegről hívta... a vezető. Remélhetőleg e-mailt is írtak, és akkor teljes a támadás. Minek ide online háború, meg stratégiai játék, ha így is körbevette az ellenség. Ezek itt mind-mind szövetségesek, összeesküdtek ellene, és egyszerre támadtak. Talán egyszer ennek a napnak is vége lesz, amikor mindenkinek éppen most lesz sürgős az, amit már hónapokkal ezelőtt el lehetett volna intézni. A munka vége, a csendes magány az őrület közepette leküzdhetetlen messzeségre látszott.
Másnap reggel Kinga kétségbeesetten kapott telefonja után. Egyszerre lüktető, zsibbadó, sajgó és zúgó arca egy pillanatra sem hagyta feledni azt a bal felső hatost. A fájdalomtól és a fáradságtól eltompult az agya. Hónapok óta rendetlenkedett a foga, de azt hitte kibírja még egy darabig. A hívás hosszan kicsöngött, így Kinga egyre idegesebb és türelmetlenebb lett. Ujjai ritmus nélkül kopogtak az asztallapon.
- Fogászat! Tessék!
- Szia! Szabó Kinga vagyok! Nagy gáz van. Belobbant a fogam.
- Hú, figyelj! Nagyon sokan vannak.
- Nem bírok ki még egy éjszakát, alig aludtam.
- Mióta fáj?
- Ilyen nagyon tegnap este óta.
- Előtte is fájt?
- Rendetlenkedett. - Kingának újra rá kellett jönnie, hogy nem tud hazudni.
- Nem kéne megvárni, amíg begyullad.
- Igen… tudom. Nem lehetne mégis, hogy elmenjek hozzátok?
- Figyelj! Nagyon sokan vannak. Várni kell, valószínűleg órákat.
- Oké, de tényleg nagyon sürgős.
Kinga felkapta kardigánját, és kirohant az irodából. Az ő sürgősei várhatnak, ma neki is sürgős.
Írta: Kaveczki Andi