Berlint beragyogta a májusi nap, az Alexanderplatz felülről nézve olyan volt, mintha két hatalmas kéz egy mindent beborító színes vásznat lobogtatna felette, a tarka tömeg hullámzó tengerként hömpölygött végig rajta. A teret vidám csacsogás töltötte be. A járókelők forgatagából kitűnt egy arc. Oldalra fésült haja őszbe vegyült már, homlokán az évek múlásáról tanúskodó barázdák mélyebbé váltak, amikor bizonytalanul összehúzta szemöldökét. Peter Kraemer, az UCLA egyetem professzora tanácstalanul állt meg a szürke kövön… Nem számított ilyen tömegre. Egy pillanatra még a világ is megfordult körülette, szédült. Emlékeiben a csend dermesztően pattogott vissza a macskakővel kirakott földről, mellette pedig egy lánctalpas harckocsi fenyegetően meresztette lövegét. Érezte, ahogy Manuela megszorítja a kezét, viszonozni akarta.
- Jól van, Professzor úr? - kérdezte Daniel. - Olyan sápadtnak tűnik - A fiú aggódó tekintete visszarántotta a Professzort a múltból, a tenyerében égető fájdalom jelezte, hogy a fehér, puha kéz helyett igazából táskája fémcsatjába kapaszkodik.
- Persze, semmi baj – mondta megnyugtatólag, majd rántott egyet vállán, mintha le akarná rázni a rá nehezedő terhet. - Jöjjenek, nehogy elkéssünk! - ezzel sietősre vette lépteit, miközben kerülgette a bámészkodó embereket.
Elmentek a világóra mellett, ahol két fiatal lány pózolt. Egy egészen rövid pillanatra, mintegy árny suhant át rajta, hogy az egyikük kezében puska van, gyomra maroknyira rándult össze, de amikor odafordult, látta, hogy a hosszú bot végén egy színes telefon vakuja villog.
Ismét hatalmába kerítette az a bizonytalan, torokszorító érzés, hol van most pontosan? Olyan ismerős volt minden, és mégis idegen.
Felnézett a világórára, abból a szögből jól látszott a tévétorony is, rettenthetetlen óriásként magasodott föléjük.
„Ez akkor még nem így volt.” – morfondírozott magában.
Néhány lépéssel később már egészen közelről látta a kupola alsó részén bronzosan csillogó fedőlemezeket. A Professzor agyában elraktározott képeken ez a gömb nem szerepelt, akkor még csak egy hosszú cső volt az egész.
Végre megpillantotta a várakozó hőlégballont. A hatalmas felirat messziről hirdette a turistáknak szóló programot.
- Ott van! Látják? - szólt hátra a mögötte haladó diákoknak.
A léggömb kosara nem sokkal a talaj felett lebegett. A lemezes kék bódéból egy fiatal férfi lépett ki.
A Professzor előkereste az útlevelét, amikor az alkalmazott rápillantott, angolul köszöntötte.
- Üdvözlöm! - mondta és a kezét nyújtotta - Miben segíthetek?
- Peter Kraemer vagyok, és 11 órára iratkoztunk fel.
A férfi tabletjének világító képernyőjére pillantott.
- Látom! UCLA egyetem, USA.
A Professzor bólintott.
- 12 fő?
A Professzor ismét jóváhagyólag biccentett.
Míg a férfi pötyögött, a diákok egymással beszélgettek. A Professzor ellenben borzongva nézett körbe. Itt állt, ezen a téren, ennyi év után...
Ötven év alatt nem múlt el úgy nap, hogy ne gondolt volna erre a helyre. Most viszontlátta mindezt. Nem hitte, hogy megtörténik, avagy nem is akarta, maga sem tudta, mi az igazság. Talán, ha mert volna egészen őszinte lenni önmagához, akkor tudná.
Be kellett látnia, hogy Berlin keleti része az eltelt idő alatt teljesen megváltozott. A macskakövet színes dísztéglákra cserélték, a régi szabóság helyén egy McDonald’s volt. A fiatalok kezükben mobiltelefonnal és más modern kütyükkel rohangáltak, mint ahogy a világ más részein is.
A férfi kinyitotta az útlevelet, hogy kimásolja belőle az adatokat. Néhány betűt beírt, aztán szemöldöke homloka közepéig szaladt.
- De hisz ön Berlinben született!
- Igen!
A férfi kérdő tekintetét látva a Professzor hezitált egy darabig, de aztán halkan megjegyezte:
- '66-ban elhagytam az országot.
Az alkalmazott szeme egy pillanatra megrebbent, de aztán nem szólt, csak pötyögte tovább az adatokat. Pedig mennyi minden volt ebben a pár szóban. Csend telepedett rájuk, de a Professzort, mint a nyitott zsilipen át a víz, úgy özönlötték el az emlékek. Hallgattak, de mégis, mintha könyveket írtak volna tele. Érzések, sorsok és szenvedés. Mit tudhat minderről ez a fiatalember? Hány éves lehet 27 vagy 30? Hiszen már a szabadságba született. Fogalma sincs róla, mi az, vágyakozni egy másik élet után. Reggelente felkelni, és az ablakon kinézve járőröző katonákat látni.
- Indulhatunk? - kérdezte hirtelen egy idegen hang. A pilóta volt az.
A magas férfi magabiztosan lépett fel a kosárba. Rendezgette a köteleket, majd amikor már mindannyian elhelyezkedtek, mikrofonon keresztül engedélyt kért a felszállásra.
- Az engedélyt megadom! - harsogtak torzan a szavak az adóvevőn át.
A rádió recsegését hallva Kraemer Professzort kirázta a hideg. Ismét felszínre törtek érzései. Arra a napra gondolt, amikor „lázadó” fiatalként összegyűlve a szürke falu ház alagsorában álmodoztak.
Most egészen tisztán látta maga előtt a kis pincehelyiséget, amint a felszálló cigarettafüst betöltötte a teret. A rádióban John Lennon, Paul McCartney és George Harrison énekelte a legújabb Beatles számot. A fojtós levegőben szinte tapintani lehetett az álmokat, ott rezgett valamennyiük vágya a szabadság és egy jobb világ után.
Dieter, az álmodozó szemű kamasz, aki a legfiatalabb volt mindnyájuk közül, éppen arról mesélt, amit az egyik unokatestvérétől hallott, hogy milyen odaát. A többiek ámulva hallgatták. Egyszer csak Klaus jelent meg a lépcsőn. Zilált, hosszú hajából kicsúszott a gumi.
- Meghalt! - levegő után kapkodott, látszott, hogy elfáradt. Bizonyára egészen idáig futott. - Fredi meghalt – másodszorra már olyan halkan ejtette ki a szavakat, hogy a jelenlévők szinte nem is hallották, mégis mindannyian tudták, hogy miről beszél. Álltak dermedten, és lesütött szemmel bámulták a poros betont.
- Hogy történt? - vágta el a bénító csendet Dieter.
- Hagyták elvérezni! - Klaus hangja itt elcsuklott, jó néhány mély levegőbe telt, míg folytatni tudta. - Nyugatról ugyan dobtak át neki kötszert, de annyi vért veszített, hogy nem tudott átmenni. Ezek – itt lesújtó pillantás kíséretében biccentett a kis földszinti ablak felé - csak akkor hozták el, amikor már meghalt.
- Hihetetlen – sóhajtotta Brigitte.
Manuela mellkasa szaporán emelkedett, mikor félrehúzta Petert.
- Az azonnali tűzparancs nőkre és gyerekekre is érvényben van! - suttogta szemlesütve, miközben még inkább egyenetlenül vette a levegőt. Homlokát félig elfedő hajtincseit folyamatosan a füle mögé tűrte, pedig az már régen nem lógott a szemébe.
Peter nyugtatólag ölelte át Manuela derekát.
- Ha félsz, nem kell most jönnöd, később is utánam jöhetsz, amikor már lecsendesedett a helyzet.
- Félek, de nem engedlek el egyedül – szemei elhomályosodtak, ám nem sírt.
- Holger ismeri a rendszert, elmondta, hogyan juthatunk át.
A Professzor ujjai elfehéredtek, amikor kezével megszorította a kosár szélét, egyre inkább elhatalmasodott rajta a szorongás. Arcából kiszállt a vér, és a napsütés ellenére is reszketett, halántékán hideg verejték csorgott végig.
„Nem kellett volna idejönnöm!”
A nagy gömb egyre emelkedett, a diákok izgatottan suttogtak. A Professzor látta, amint Daniel a szeme sarkából őt figyeli. „Daniel tudja!” - villant át a Professzoron, valószínűleg megérezte, hogy valami nincs rendjén. A többieket ellenben beszippantotta az élmény, nagy szemekkel csodálták Berlin hírességeit. Egy kis szőke diáklány úgy bámulta a tévétornyot, hogy még a szája is tátva maradt.
A légballon mind magasabbra szállt, a Professzor tekintete pedig messzire révedt. A tárgyak elhomályosodtak, az utcák, amelyeken egykor ott lépdelt Manuela is, összemosódtak. Most ismét látta, élesebben, mint valaha, amint Manuela elterül a földön, és vére elborítja a fehér falat. Szívében erős szúrást érzett, és egyre csak zakatolt benne: „Nekem kellett volna azt a lövést kapnom, nekem kellett volna meghalnom!”
Mintha a természet megérezte volna a Professzor belsejében lévő vihart és eggyé akart volna vele válni. A jármű váratlanul megrándult. Néhány másodperc múlva hatalmas lökést éreztek, aztán még többet, immáron sokkal erősebben.
- Kérem, őrizzék meg a nyugalmukat! - kiáltott fel a pilóta.
A hirtelen támadt szél azonban úgy dobálta a terebélyes léggömböt, mint egy darab újságpapírt. Néhányan, a diákok közül sikongatni kezdtek, de éles hangjukat eltompította a süvöltő égiháború. Amikor az örvénylő forgatag felkapta őket, páran a kosár aljához lapultak, aztán valaki felkiáltott, amikor egy test zuhant rá, az egyik lány esett el. Tehetetlenül hánykolódtak, mindannyian marionett bábuk voltak, amelyet egy láthatatlan kéz rángatott. Egyszer csak a pörgés lassulni kezdett, majd a léghajó rázkódott még párat, és megszelídülve leszállt.
A tér ismét kitágult, a szürke felhő egyre tolakodóbbá vált, míg végül teljesen átvette az uralmat a nap sugarai felett. Berlin forgataga eltűnt, a színes utcákra éjszakai sötétség borult, mintha egyik másik világba kerültek volna. Ahol leszálltak, nagy betontömbökből emelt fal húzódott, rajta több sorban szögesdrót futott végig. Tüskéi fenyegetően meredtek szerteszét, az egyik tartókötél éppen ezekbe akadt bele.
Előttük nem sokkal egy torony magasodott, az ablakok fényében jól látszott a felfegyverzett katonák sziluettje. Az őrbódé előtt két egyenruhás szobrozott.
A falon túl egy fiatal férfi várakozott. Szeme élénk kéken csillogott, homlokát még nem próbálta meg az élet. Nem sokkal mellette egy lány toporgott. Egyik lábáról a másikra nehezedett. A fiú átölelte. Olyan szorosan, mintha soha nem akarná elengedni. Mikor kis idő múlva a lány kivált a fiú karjaiból, arcán félelem tükröződött. Szemeit kétségbeesetten járatta körbe.
- Peter! - suttogta. - Rossz érzésem van!
- Ne aggódj! Holger elmondta, hogyan mehetünk át.
Peter felnézett az őrtoronyra, most nem látszott mozgás.
- Itt a váltás – halk hangja határozottan csengett, de néhány szónál azért megremegett. - Nagyjából két percünk van, hogy átérjünk – kézen fogta a lányt. - Gyere Manuela!
Egy öntöttvas fedélhez mentek, Peter felemelte, majd félretolta a nehéz fémkorongot.
- Előre megyek!
Amikor a feje is eltűnt, Manuela utána mászott.
Mikor legközelebb egy ugyanolyan csatornafedél alól előbukkantak, már a két fal között, a halálzónában voltak. Jobbra aknamező, balra gépkocsiút, amelyet átellenes oldalról frissen gereblyézett homoksáv szegélyezett. Még éppen látták az egyre távolodó, fekete katonacsizmákat.
Peter az órájára pillantott.
- A kongatás után azonnal megyünk, ha elfordul a lámpa.
A lélegzetüket is visszatartva várták a jelet. Aztán indulás! Szaladtak, először az úton keresztül, majd lábuk néhány lépésnél a homokba süppedt, aztán az árokhoz értek. Manuela váratlanul felsikoltott. Megbotlott, majd elesett, teste tehetetlenül gurult bele a gödörbe. Az őrtoronyban mozgás támadt. Manuela ekkorra már újra talpon volt, egészen közel járt a falhoz, de aztán eldördült az első lövés. Háta megfeszült, majd összecsuklott. Peter már a fal tetején volt, fél lábbal a szabadságban.
- Ne! Manuela! - hörögte.
Átmehetett volna, csak egy mozdulat és már a másik oldalon van, ám ehelyett rávetette magát a földön fekvő Manuelára. Újabb lövéssorozat hallatszott, és újabb adag vér fröcskölt a fehér falra. A fiatalok teste élettelenül borult egymásra.
A léghajó utasai közül többen is egyensúlyukat veszítették, amikor az újra mozogni kezdett. Egyik irányból húzták, ekkor ismét a levegőbe került, majd határozottan tartott a föld felé. Időközben eltűntek a felhők, a nappal visszatért, és a tavaszi nap fényében fürdött a város.
A köteleket kifeszítették, a jármű megint stabil volt. A hőlégballon körül addigra már egész tömeg gyűlt össze, de Daniel egyre csak az összegörnyedt, öreg testet bámulta.
- Professzor úr! - szólította meg remegő hangon. - Kraemer Professzor! Jól van?
Rázni kezdte, de már feleslegesen.
- Meghalt! - sikította egy női hang.
- Lelőtték! - suttogta egy másik.
Egy fiú szintén bólintott.
- Egy egész sorozatot kapott!
- Orvos vagyok! - szólalt meg egy érces hang. Kezével utat tört magának, a Professzort körbeálló emberek között.
- Lelőtték! Láttam! – ismételte el Daniel az orvosnak is.
A doktor miközben értetlenül a fejét csóválta, a Professzor pulzusa után tapogatódzott, hiába. Aztán elfordította az elnehezedett testet, azon nem volt nyílt seb, se vér. Szemei azonban opálosan meredtek a kék égre, míg az orvos le nem csukta azokat.
***
Az eset megrázta Berlint és nemzetközileg is nagy port kavart, a hír a hőlégballonon elhunyt professzorról bejárta a világot. Amikor az egyetemistákat és a pilótát meghallgatták, mindannyian ugyanazt a képtelen történetet mesélték el: miközben a léggömb velük együtt a hirtelen támadt viharban hánykolódott, ők egy fiatal pár sikertelen - mindkettőjük halálával végződő - szökési kísérletét nézték végig, testközelből. A diákok, akik még nem is éltek akkor, amikor a két világrendet a Berlini fal erődítményként választotta el egymástól, teljes részletességgel, korhűen számoltak be az 1966-ban történt tragédiáról. A különbség az esetet tartalmazó akta és a szemtanúk vallomása között mindössze egy, ámbár annál lényegesebb dologban volt. Az iratok szerint a fiúnak, az akkor 22 éves Peter Kraemernek sikerült átjutnia a nyugati zónába, míg barátnője, a 20 esztendős Manuela Holzmann szökés közben halálos lövést kapott.