A bumeráng medve
Állok a tűzhely előtt, és figyelem, ahogy a kanál útját követve a sűrű lé újra egymásba folyik, tulajdonképpen azelőtt, hogy szétválna. Remélem, ezt megeszi. A héten már az összes lehetséges kaját az „ez finom” sorról kipipáltam, ha a vöröslencse krémleves sem lesz kedvére, akkor nem tudom, mit adok neki. Azon merengek, hogy kívülállóként milyen könnyen hajítja oda az ember, hogy „ha majd éhes lesz, eszik.” Meggyőződésem, hogy ez a lány inkább éhen halna. Szerintem hiányzik az éhségérzet központja.
Egész testem megfeszül, amikor kivágódik a bejárati ajtó. Váratlanul ér, annak ellenére, hogy számítanom kellett volna az érkezésükre, annyira elmerültem a levesfőzésben, és persze saját gondolataimban, hogy meg sem hallottam, ahogy a kocsi kerekei csikorogtak az apró murván.
- Hi Daddy! Hi Mami!
Összerezzenek, mint valami sokkos, üldözési mániában szenvedő őrült. Ez a hang… villámként hasít belém, majd megbénít és sokkol, miközben meredten bámulom a padlóra hullott kanalat, és az apró cseppekben szétföccsent furcsaszínű lét.
- Hi Daddy! Hi...
Egy tompa puffanás kíséretében elcsuklik a visító gépi hang. Ettől némileg kisimulnak az idegeim, de gyomortájékon továbbra sem hagy alább az apró rángás.
A horrorfilmbe illő történet alig több, mint egy évvel ezelőtt kezdődött, amikor szülinapra Ritáék megérkeztek a beszélő medvével. Egészen addig azt hittem, hogy Rita rendes csaj, és mi jóban vagyunk, de az ajándékozást követően egyértelművé vált számomra, hogy őket többet nem hívjuk buliba, sem vendégségbe.
Emlékszem, amikor csillivilli szatyorból egy szivárványos mackó bukkant elő, aki rögtön ormótlan fejhangon kezdte a kiabálást: „Hi Daddy! Hi Mami!” Ezen túl tudott vijjogni, és a repertoárjába tartozott az Old Macdonald had a farm című angol förmedvény éneklése is.
Persze kikapcsolni nem lehetett, pár napig bíztam az elem lemerülésében, de reményeimmel ellentétben nem történt meg. Mivel nem ejtettek ám a fejem tetejére, gondoltam arra is, hogy egy óvatlan pillanatban kiveszem belőle a töltést, és akkor kussol majd az a rohadt medve, de nem tette, ugyanis az elemet sehol nem találtam. A végső lökést az adta, amikor egy éjszaka felriadtam és a fejemben szüntelenül zakatolt a vijjogás, cincogás, Hi Daddy Hi Mami és az Old Macdonald. Kóválygott körülöttem minden, mintha a búcsúban három menetet toltam volna le a láncos hintán, a gyomrom pedig veszettül émelygett. Már csak a nyálcsorgatás választott el egy jó kis epilepsziás rohamtól. Tudtam, ha ez így folytatódik, akkor a görcsös rángatózás sincs már messze, és kényszerzubbonyban, kipeckelt szájjal ébredek a zárt osztályon. Cselekednem kellett... Ha nem lépek, rohammentő visz el, hiszen ekkora már az sem segített, ha Ritát, valamint minden felmenőjét szexuális kapcsoltra szólítottam fel, hol egymással, hol a medvével.
Másnap tehát figyeltem, minden pillanatban készenlétben álltam, de igazából nem volt kialakult tervem. Ahhoz már nem volt erőm, hogy koncepciót gyártsak, hogy mindent lépésről lépésre kitaláljak. Egyszerűen csak vártam, magam sem tudtam mire. Bevillant, hogy leöntöm levessel, beleejtem a fürdővízbe, vagy a WC-be, ellopatom a kutyával, hátha szétcincálja, de egyik ötlet sem állt szilárd lábakon. Úgy inogtak, mint én éjszaka a hangokkal a fejemben.
Végül mégiscsak eljött a pillanatom. Lili evés után felpattant az asztaltól, a medve pedig ott feküdt a széken, feje félrebillent, mintha máris lenyakazták volna. Gyorsan felkaptam, kirántottam a konyhaszekrény fiókját, és bevágtam a leveses fazékba. Még másodpercekkel később is azon izgultam, hogy meg ne szólaljon az a dög. Úgy kalapált a szívem, mint gyerekkoromban, amikor elloptam a nővérem rúzsát, és kikentem vele a szivacsmajmot. A majom dicséretére legyen mondva, hogy soha nem szólt sem addig, sem utána egy rohadt szót sem.
Eltelt néhány óra, amikor Lili keresni kezdte a rémmedvét.
- Anya! Nem találom a macimat.
Igyekeztem nagyon sajnálkozó arcot vágni, emellett nem átesni a ló túloldalára sem. Nehéz dolog átvágni egy háromévest. Attól tartottam rögtön gyanakodni kezd. Persze az elkeseredés nagy volt. Iszonyatos lelkiismeret-furdalás gyötört, néha bevillant, hogy előrántom a piros fazékból, hogy „Jaj, hát nem elbújt ez a fránya mackó!” De aztán kitartottam. Előkerestem a medve előtt eggyel kedvencként vonuló barikát. Ronda volt szegény, de legalább hangtalan. Ez némi vigaszt nyújtott Lili láthatóan szomorú lelkének.
Másnap pedig a padlásra vittem fel a szivárványos dögöt. Hónapokkal később az óvodában kérték, hogy vigyünk be játékokat, amikre már nincs szükségünk, megválnánk tőle. Hát, persze, hogy megváltam volna a vijjogó medvétől. Szépen becsomagoltam, és beadtam a közösbe. Boldog voltam, hiszen egy ideje már Lili sem kereste, úgy hittem: végérvényesen megszabadultam tőle.
Akkor most mit keres a hangja a házban? Talán hallucinálok? Vagy úgy tönkretett, hogy még most, egy évvel később is kísért?
Lili rohan hozzám. Arcán a kis gödrök mélyebbek, mint valaha, szája füléig szalad, gyöngyfogait is számolni lehetne, kezében a szivárványos medvével, aki szakadatlanul üvölti: Hi Daddy! Hi Mami! Old Macdonald had a farm…
- Anya nézd! Anya nézd!
- Hi Daddy! Hi Mami!
- Anya nézd! Nézd Anya! Mit nyertem a zsákbamacskán!
- Old Macdonald had...
- Anya! Ez pont olyan, mint az enyém volt. Tudod! Amelyik elveszett!