Az embernek alapvető igénye, hogy urallja saját életét. Mi sem bizonyítja jobban, hogy ez a vágyunk szinte velünk született, mint a kis totyogók viselkedése, amikor már nem tűri meg az etetést, mert maga szeretné kanalazni az ételt. Ennek ellenére sokkal gyakrabban fordul elő velünk, mint gondolnánk, hogy "kötelezettségeink" uralkodnak életünkön, legyen szó iskolába járásról (lásd: tankötelezettség), avagy a munkáról. Persze, ahogy iskolába járni kötelező, tanulni már inkább csak "ajánlott", ahogy dolgozni is, kivéve ha élni szeretnénk valamiből, mert akkor bizony kell.
Márpedig, ha kell, akkor az ember arra is vetemedhet, hogy "elszerződik" dolgozni. Néha huncut ördögként piszkálgat, de van, hogy elefántként tör ránk az érzés: munkáltatónk szinte bármit megtehet. Persze, joggal várja el, hogy a dolgozó munkára képes állapotban, megfelelő hozzáállással lássa el napi teendőit, lehetőleg a legjobb eredményeket hozva. Néhány cég igyekszik mindezt csapatépítővel, oktatással díjazni, gondolván, jót tesz a munkavállalónak, ha kap egy kis okosítást, vagy a kollégák lazább körülmények között, egy pofa sörrel felturbózva is megismerhetik egymást. Amennyiben ez a napi munkájához szükséges, vagy jogszabály írja elő, a dolgozó kifejezheti nemtetszését (pl. munka-, tűz-, balesetvédelem), de mindenki tudja, hogy kötelező, és kész.
Mi van akkor, ha a csapatépítő munkaidőn túl veszi el az amúgy is pillanatok alatt szertefoszló hétvégét, vagy péntek délutánt? Kötelezheti a cég a dolgozót, hogy hétvégén is ugyanazokat az embereket nézegesse családja, barátai helyett, mint előtte egész héten? Tényleg antiszociális dolog, ha valaki nem tud rászánni erre egy-két napot az évből?
És ha munkaidőnkben veszünk részt oktatáson? Nyilvánvalóan örülünk, hiszen nem kell dolgozni... Vagy mégsem? Ha mondjuk jutalékos rendszerben kapja a munkavállaló a fizetését, és "agymosáson" ül, ahelyett, hogy éppen a napi bokrost irtaná. Mi van akkor, ha ehhez pillanatnyilag nem tud jó képet vágni? Mert csak! Fáradt, vagy frusztrált attól, hogy a lila dunszt fűrészelését hallgatja egy kívülállótól, miközben ezen idő alatt éppen három ügyfelének intézhetné ügyes bajos dolgait. Mi történik akkor, ha olyan témáról kell előadást hallgatnia, amely a munkavállaló beállítottságától távol áll? Mondjuk úgy: kötelezheti-e a munkáltató a dolgozót, hogy eztán pozitív életfelfogással felvértezve végezze munkáját, idézeteket osztogatva, hogy "jaj, de boldogok és sikeresek vagyunk."
Vajon mindenkinek ugyanattól megy jól a munka? Ha valaki a pozitív életszemlélet nélkül is kiválóan teljesít? Persze, mindig van hova fejlődni, ez nem lehet kérdés, de az ember pszichéjének ilyen mértékű megváltoztatása nem azonos-e azzal, mint a sötét középkor vallásüldözése: amikor csak bizonyos vallásúak vállalhattak hivatalt? Tényleg szükséges tehát az agymosás, annak ellenére, hogy a munkaszerződésben ezt nem kötötték ki? És itt jön a munkáltató: "ha nem tetszik, el lehet menni!".