Mondatok, amelyeket ott és akkor nem akarunk hallani, némelyiket később sem.
A szülésre felkészülni talán nem lehetetlen, ámbár az előre nem látható események valószínűségét még a Nobel-díjjal jutalmazott matematikusok sem tudnák kiszámolni. Ahogy mondani szokták: mindig az van, ami még nem volt.
Van, aki csendesen szenved, tűr... van, aki ordít és obszcén szavak sorozatát zúdítja a részvevőkre. Ezen persze ebben a helyzetben senki sem pironkodik, vagy botránkozik meg, ezek a szavak nem visszhangoznak, sokkal inkább leperegnek, mint salétromos falról a vakolat.
Ha a szülőágy körül többen sertepertélnek, akkor hiába a humor, amely amúgy az intelligencia jele, valahogy nem vicces. Utólag talán, de fájdalomtól eltorzult arcunkkal rohadtul nem vagyunk intelligensek. „A hozzám ne érj!”, „Hagyjál már békén!”, a doki és a leendő apuka finoman szólva csúnya kontextusba helyezése, akár sorozatban, akár cifrázva mindennapos, már-már minden perces jelenség.
Van azonban néhány mondat, amelyek úgy hatnak a vajúdó kismamára, mint a benzin a futótűzre. Ezeket biztosan nem akarjuk hallani fizikai megpróbáltatásaink közepette:
- Ez azért még nem annyira erős fájás!
De-de! Nekem már nagyon fáj! Szerintem ennél már nem lehet durvább! (Persze utána megtudjuk, hogy lehet.)
- Ne aludjál már!
Egy hosszabb vajódás esetén a fájások közötti idő is alkalmas lehet pihenésre. Nálunk hajnali 5 körül hangzott el ez a mondat. Azt hiszem addigra már elég fáradt voltam. Természetesen nem annyira, mint a leendő apuka, hiszen ő szegény éjszakából hajnalra virradóig álldogált mellettem a meleg és levegőtlen „szobában”. Az a kis háromlábú szék nagyon kényelmetlen volt. A szülőágy persze kényelmes, azóta is minden lakberendezési áruházban olyat keresek. Felejthetetlen volt az a simogató luxus, amellyel enyhítette kínzó derékfájásom.
- Neked könnyű, mert csak fekszel, bezzeg mi itt állunk már mióta!
Na, igen. Tulajdonképpen zumbázhatnánk is, ha nem zavarna a mozgásban az infúzió, meg a már említett derékfájás, a fekvőalkalmatosság és egyéb csicsa, ami a szüléskor még előfordul.
- Képzeld, tök jó kiárusítások vannak a Váci utcában, két cipőt is vettem magamnak!
Miközben a szülésznő vizes szivacsot nyomkod cserepes ajkainkra, hogy némi hűs nedvességhez jussunk, büszke leendő apuka elunja magát... hogy elüsse az időt, shoppingol. Igen, ez korrekt. Ennek ellenére ismerek olyat, aki már hallott róla, hogy ez megesett.
- Matrica ragadt a talpadra, szedd már le!
Hát, büdös módon nem érdekel a matrica! Nem! Még a talpamon se! Az sem érdekel, hogy kijött a zoknim szála, vagy rojtos a mandzsettám. A lényeg, hogy a hajunk jól álljon, friss legyen a manikűr-pedikűr. Ja, nem!
- Megcsinálni jó volt, de most fáj, igaz?
Lehetséges, hogy legenda, de attól még hátborzongató. És persze egy cseppet sem vicces. Még kívülállóként sem.
- Most akkor Bence lesz a neve?
Nem emlékszem erre a variációra, de ha már így szóba került, legyen!
- Tényleg én vagyok az apja?
Mi is lehetne megfelelőbb pillanat az őszinteségre, ne várjuk meg a genetikai vizsgálatot, lássunk már most tisztán!
- Kicsit halkabban, mert még meghallják!
Erre szerintem egyszavas, tömör válasz csapódik a csitítgató arcába. Ami azért érdekes és meglepő, mert mások biztosan mosolyogva pózolnak, némi sminkigazítás után elvillannak a szelfiek, majd a lelki béke teljes birtokában várják a következő fájást.
- Képzeljétek! Elmarad a tűzi játék!
Amikor a tér és az idő a feledés homályába, de sokkal inkább az időszakonként visszatérő fájások háta mögé szorul, konkrétan az sem érdekel, ha kitör a forradalom. Az augusztus 20-ai durrogással kísért fénypontok, csóvák és gömbök pedig végképp nem. Azért köszi az infót, de nem érzem, hogy teendőm lenne ezzel kapcsolatban.
Talán ennyi, ami így hirtelen eszembe jutott... valahogy sejtem, hogy ezt a láncot a végtelenségig lehet toldozgatni-foltozgatni egy-egy gyöngyszemmel.